2016. június 28., kedd

Season 2. Chapter 16. - Salute

Szép napot drágáim!
Megérkeztem a legújabb fejezettel, ami az utolsó is egyben. Tudom, elvileg még egynek kéne lenni ezen kívül, de mikor végeztem azzal, amit ebben a fejezetben akartam leírni nektek, túl kevésnek ítéltem, így hozzácsaptam a tizenhetedik rész történéseit is. Szóval hivatalosan is ez az I Battle Your Life utolsó fejezete. Nagyon fura ezt kimondani számomra, hiszen nagyon régóta vezetem már ezt a blogot, de egyszer minden jó véget ér...
Még érkezni fogok ide néhány bejegyzéssel, illetve az epilógus is hátra van, szóval senki ne menjen még sehova!
Viszont most hangsúlyozottan megkérnélek mindannyiótokat, hogy írjátok le nekem, mit gondoltok a blogról, mennyit változott szerintetek az elmúlt két és fél évben, min kéne javítanom írás terén, vagy egyszerűen csak írjatok pár gondolatot Aaron és Skyler történetével kapcsolatban. Nagyon sokat jelentene számomra!
Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket és az új feliratkozásokat is!
A fejezettel kapcsolatban annyit szeretnék még, hogy a születésnapomon fejeztem be (tegnap), és még engem is megríkatott, hiszen nem titok, hogy Adam a személyes kedvencem az egész történetben.
Jó olvasást az utolsó fejezethez és sietek az epilógussal!



 
 Nem, nem, nem, nem!
   Adam nem halhat meg!
 Térdre borultam mellette, nem érdekelt tovább, hogy mi történik körülöttem. Abban a pillanatban akár engem is lelőhettek volna, könnyű célpont voltam. Tompán hallottam, ahogy továbbra is ropognak a fegyverek körülöttem, de minden erőmmel Adamre koncentráltam. A golyó áthatolta a bordáit, egyenesen a jobb tüdejébe hatolt. Tudtam, hogy nem vagyok képes megmenteni, mégis meg akartam próbálni.
   A blúzom alját levágtam és széthasítottam, hogy szorítókötést készíthessek belőle. Már épp áthúztam volna Adam teste alatt, amikor alig érezhetően megérintette a kezemet. Felkaptam a fejem, belenéztem a fájdalomtól tompa, csokoládébarna szemekbe. Máskor mindig vidáman csillogtak, még a tekintetében is ott volt az a kis csavar, ami a hacker személyiségét jellemezte. Vártam, hogy felpattanjon és nevetve előhúzzon egy csomag ketchupot, hogy csak egy bizarr vicc volt az egész, de ez nem történt meg.
   A szemeim könnybe lábadtak, fojtogatott a sírás.
   Adamnek végig igaza volt...
   - Ne... Ne sírj! - A svéd hacker az arcomhoz emelte véres kezét és letörölte a kibuggyanó könnycseppjeimet. Meg a halál küszöbén is velem foglalkozott saját maga helyett. Ettől a gondolattól pedig csak még jobban eltört a mécses. - Meg fogok halni, Sky.
   - Nem! - vágtam közbe. - Nem, Adam, kitalálunk valamit. Nem hagylak cserben!
   - Nem hagysz, drágám - a hangja rekedt volt és egyre halkabb. Vért köhögött fel, amit aztán én töröltem le a szája mellől. - Te mindent megtettél, ne okold magad - újabb köhögő rohamot kapott, ezúttal sokkal hosszabbat, mint az előbb, én pedig ezzel párhuzamosan egyre jobban zokogtam. - Legalább így Nattel lehetek - erőltetett magára egy mosolyt. - Mentsétek ki Aaront, kérlek... Csak ezt szeretném már...
   - Adam, ne búcsúzz...
   - Muszáj... Nagyon szeretlek, Sky.
   - Ne hagyj itt - zokogtam. - Nem hagyhatsz itt engem. Minket.
   - Inkább meghalok érted... mint a pia... vagy a drogok miatt... - Alig tudta nyitva tartani a szemeit, egyre gyakrabban köhögött beszéd közben, a keze pedig már rég a vízbe zuhant volna, ha nem szorítom az arcomhoz. - Mentsd... meg... Aaront...
   Ezek voltak az utolsó szavai hozzám. Az utolsó szavai ezen a világon...
   Hisztérikus zokogás tört rám, Adam véres testére borultam és úgy szorítottam magamhoz, mintha ez minimum visszahozná belé az életet. Egyre jobban éreztem, hogy szétszakít a fájdalom, amit a halála okoz. Ám ezzel egy időben egyre dühösebb is lettem.
   Paris emberei vették el Adam életét. Most rajtam a sor, hogy elvegyem azét a ribancét.
  Befejeztem a sírást, megtöröltem a szemeimet és gyilkos indulattal álltam fel a padlóról. Nem tudtam másra koncentrálni, csak a bennem munkálkodó gyilkos indulatra. Nem érdekelt, ki van itt, ki látja, amit csinálok, még csak az sem, hogy megsérülhetek. Bosszúra vágytam. Véres, halálos bosszúra.
   Kőkemény arccal, a kimerültséget magam mögött hagyva fogtam meg az első kést, ami a kezembe akadt és indultam meg Paris felé. Mire az emberei észbe kaphattak volna, a szőkeséget már a torkánál fogva szorítottam a falhoz. Hallottam, hogy a golyók zápora felgyorsul, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy a testvérem és a menyasszonya fedeznek.

   - Most megfogtál, Skyler, de mindketten tudjuk, hogy jobb vagyok nálad - vigyorgott rám pszichotikusan, mire jobban megszorítottam a torkát, hogy lehetőleg minél kevesebb levegő jusson a tüdejébe és ne kelljen az a nyávogós hangját hallgatnom.
   - Ha akarnálak, egy mozdulattal megölhetnélek most. - Teljesen az arcába másztam, a kést pontosan a szívénél fogtam. - De az túl könnyű lenne. Szenvedni fogsz, hogy érezd, mit tettél.
   Egy férfi kar ragadott meg és csapott neki a velünk szemben lévő falnak. Hatalmasat csattantam a vízben, de nem érdekelt sem ez, sem a hátamba hasító fájdalom. Felálltam, a támadómra rontottam. Felugrottam a nyakába, hogy minden erőmet beleadva a földre küldhessem magunkat, majd eltörhessem a nyakát. Egy másik férfi is csatlakozott hozzánk, ő egy jól irányzott dobás után a késemmel a homlokában ért a vízbe, hogy aztán a vérével vörösre festhesse azt. Újra Paris felé indultam, immáron fegyver nélkül. Tudtam, hogy fölényben van velem szemben, hiszen magasabb volt nálam és én sokkal kimerültebb voltam, mint ő.
   Ignoráltam a tényt, hogy valaki a nevemet kiáltotta többször is. Csakis a célpontom és annak halála érdekelt.
   Háttal állt nekem, azt hitte, hogy az emberei megöltek már, de nem így volt.
   Felugorva tarkón rúgtam, amitől megrogyott ugyan, de még nem került padlóra. Éppen fordult volna hátra, így a következő rúgásom gyomron találta és a falig repítette. A feje hatalmasat koppant ugyan, de nem maradt a földön, felállt és felvette velem a harcot. Csontvágó kést hajított felém, ami elől még épp időben tértem ki.
   Légy előrelátóbb az ellenfelednél, gondolkozz az ő agyával - visszhangzottak a fejemben Adam szavai.
   Még egy kést fog dobni.
  A megérzésem nem csalt, de most ahelyett, hogy elhajoltam volna, elkaptam a nyelét és visszahajítottam. Barbie erre egyáltalán nem számított, így a penge pont a combjába állt bele. Összeesett, a fájdalomtól felsikoltott, de ez még nem volt elég. Megálltam előtte, kirántottam a kést a lábából és mosolyogva húztam végig keresztben a mellkasán. Újabb sikítás.
   Lehet, hogy teljesen elment az eszem, de élveztem, hogy fájdalmat okozhatok neki. Hogy egy kicsit visszakaphat abból, amit Adam átélt, vagy abból, amit én érzek az elvesztése miatt.
   A következő vágást az arcán ejtettem. A halántékától indítottam és egészen a nyaki ütőeréig mentem le. Folyt a vér mindenhol, de már nem volt hátra sok. Felemeltem a kést, készültem volna egyenesen a tüdejébe szúrni, ahova Adam is kapta a golyót, azonban valaki elkapta a kezemet, megállásra kényszerítve ezzel. Oldalra fordítottam a fejemet, Aaron ijedt, kék szemeivel találtam szemben magam.
   - Sky, elég. Engedd el. - Nem válaszoltam, csak a fejemet ráztam és visszanéztem a szenvedő nőre. - Nem hozod vissza Adamet azzal, hogy megölöd. Ő sem akarná, hogy ezt tedd.
   A svéd hacker nevének említésére visszatértem a Földre. Hirtelen tudatosult bennem, hogy éppen újra egy ember életet készülök elvenni. Szétnyitottam az ujjaimat, a kés a vízbe esett, én pedig a térdeimre rogytam. Ezzel egy időben rohamozta meg az alagutakat a CIA is. Parist azonnal megbilincselték, majd a jogai felsorolása után őrizetbe vették.
   Megláttam Adam holttestét, a zokogás újult erővel tört rám, pedig olyan gyengének éreztem magam, mint meg soha. Izmos karok fonódtak körém, majd meghallottam Aaron megnyugtató hangját. Nem zavarta, hogy épp az imént öltem meg egy tucat embert, vagy, hogy mindenhol vérrel van borítva a testem a harc miatt. Ugyanúgy ért hozzám és szorított magához, mint eddig. A mellkasának dőltem, hagytam, hogy kivételesen mindenki gyengének, egy síró kislánynak lásson, aki épp az imént vesztette el a legjobb barátját. Olyan érzés volt, mintha egyszerre tépnék ki a testemből a szívemet és a lelkemet. És bármit megtettem volna, hogy most kinyissa a szemeit és újra az a vicces, néha idegesítő, de élő ember legyen, aki volt még negyed órája.
   - Miss Berger? - egy női hangra kaptam fel a fejemet. Felnézve pedig egy kedves arcot és egy fehér köpenyt láttam. - Kérem, jöjjön velünk, hogy megvizsgálhassuk.
   Bólintottam, de mikor megpróbáltam felállni, minden forogni kezdett velem, a talaj pedig kicsúszott alólam.


   Mikor felébredtem egy steril, fehér szobában voltam. A kezemből egy cső lógott ki, ami az infúzióhoz vezetett, a fejem mellett gépek csipogtak. Egy ápolónő éppen akkor sétált be, mikor készültem felülni.
   - Jó reggelt, Miss Berger! Hogy érzi magát? - szólalt meg kedvesen mosolyogva.
   - Mint akin átment egy úthenger - kaptam sajgó fejemhez.
  - Ez nem csoda, elég kemény agyrázkódása volt. Mesterséges kómában tartottuk három napig, miután elájult. Az infúzióban megkapott minden szükséges tápanyagot és a sérüléseit is elláttuk - kezdett a magyarázatba.
   - Sérüléseimet? - Valahogy a harc közben nem tűnt fel, hogy megsérültem volna.
   - Az agyrázkódáson kívül javarészt csak zúzódásai voltak és apróbb vágások. Két bordája eltört, egy pedig megrepedt, ezért kérem, ha lehet pihentesse még egy ideig - kérdőn néztem rá, mire mosolyogva folytatta. - Nincs edzés egy hónapig és szigorúan kerülnie kell az irodát.
   - Ez megoldható, azt hiszem - mosolyodtam el én is. Legkevésbé sem vágytam a munkára jelenleg.
   - A barátja és a testvére végig itt voltak. Mr. Berger még minket is alig akart a közelébe engedni, Mr. Sparks pedig csak egy-egy órára ment el, hogy rendbe szedje magát. Ezeket pedig a bátyja menyasszonya hozta be önnek, hogy átöltözhessen, ha felébred - tett le egy táskát az ágyam szélére.
   - Köszönöm - néztem fel hálásan a nőre. Elmosolyodott, majd magamra hagyott.
   Ahogy felálltam, elkezdtem érzeni, hogy tényleg eltörtek a bordáim. Fájt az egész bal oldalam, de elviselhető volt. Leah fekete kosztümöt készített be számomra. Azt, ami a katonaságnál volt a formaruhám. Rajta volt pár kitüntetés, amit még Afganisztánban szereztem, és a dögcédulám is. Ahogy felhúztam a fekete harisnyát és elkezdtem felöltözni, a szememet elfutották a könnyek, mert tudtam, mi fog következni. Direkt nem is vesződtem a sminkkel, mert csak lebőgtem volna. Szőke tincseimet szoros kontyba fogtam a tarkómnál, ahogy annó még a katonaságnál kellett. Felvettem a kis sapkát is, majd a tükörbe nézve figyeltem, hogy mennyire más vagyok, mint egy éve ilyenkor, mikor hazajöttem, Akkor azt hittem, a katonaságnál rosszabb nem is történhet velem, hogy mindent láttam már és semmi nem fájhat. Aztán jött Aaron és visszahozott az életbe. Újra elkezdett érdekelni, ami körülöttem van, és érzelgősebb lettem, mint valaha. Ez az egy év pedig a legnehezebb volt egész életem során.
   - Sky? - az ismerős bariton hallatán azonnal megfordultam.
   Aaron állt az ajtóban fekete ingben és fekete öltönyben. Egy percig csak bámultunk egymásra, és valószínűleg ugyanarra gondoltunk - hogy nem állunk készen erre a napra. Egyszerre indultunk meg egymás felé, és bár minden lépés fájt a magassarkúmban, nem foglalkoztam vele. Barátom körém fonta a karjait és ott, abban a pillanatban éreztem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Nem vágytam semmi másra, csak, hogy ő öleljen életem végéig, hogy minden napot együtt töltsünk. Tudtam, hogy nála jobban nem tudnék senkit sem szeretni. Az ember egyszerűen csak érzi, ha megtalálja az igazit és számomra egyértelműen Aaron volt az.
   - Jobban vagy? - simította meg az arcomat hosszú ujjaival.
   - Fájnak a bordáim, de amúgy minden rendben - bólintottam.
   - Nem erre gondoltam, kicsim.
   - Tudom... De nem, nem vagyok jól... Sajnálom, hogy úgy kellett látnod - suttogtam.
   - Én nem. Ez is te vagy, Sky, és nincs olyan részed, amivel el tudnál ijeszteni magadtól.
   A könnyeim újra folyni kezdtek, de most a meghatottságtól.
   Aaron egyik kezében a táskát fogta, ami tele volt a cuccaimmal, a másikkal összefűzte az ujjainkat miközben a kocsihoz sétáltunk, ahol Nicko és Leah vártak minket. A bátyám hasonló öltözetben volt, mint Aaron, Leah pedig egy kis fekete ruhát viselt és egy fekete kalapot, amiről elöl egy fekete háló lógott le, így eltakarta az arcát valamilyen szinten.
   Leah azonnal megölelt, ahogy meglátott, de hamar el is engedett, hogy a bátyám vehesse át a helyét.
   - Soha többet ne csinálj ekkora hülyeséget, Sky - motyogta a nyakamba. - Nem bírnám ki, ha elveszítenélek.
    Nem tudtam megszólalni, ezért csak bólintottam.
   A kocsiban egy darabig csönd volt a kórházból a temetőbe vezető úton, de nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, mi van most Parisszel és, hogy a CIA hogyan zárta le az ügyet.
   - Paris egy szövetségi börtönben fog rohadni élete végéig. Titkos helyen van, abszolút szökés biztos - kezdett bele Nicko. - Miután elájultál, bevitték a központba és én magam hallgattam ki. Kifizetett több milliárd dollárt az araboknak, hogy leszálljanak Aaronról, közben pedig próbálta tönkretenni a kapcsolatotokat, mert becsípődött neki, hogy a Fehér Házban akar élni. Látta, hogy nem fog menni és teljesen elkattant. Elvileg kiskora óta vannak mentális problémái és most csak még rosszabb lett. Az egész átment egy bosszú hadjáratba ellened. Az egyetlen céljává vált az életben, hogy téged megöljön, mert akkor visszakaphatta volna Aaront. Mi pedig szintén útban voltunk neki. Aaron elrablása, Adam kínzása, minden arra ment ki, hogy téged elkapjon, mert tudta, hogy sosem hagynád, hogy szenvedjenek azok, akiket szeretsz.
   - Tudtam, hogy őrült, de fogalmam sem volt róla, hogy ennyire - mondtam halkan. - Azért örülök, hogy vége ennek az egésznek, mert már kezdett sok lenni.
   - Mindannyiunk számára sok volt már - értett egyet velem Leah is.
   - De megérte, mert enélkül lehet még mindig csak az idegesítő szomszédod lennék - nézett hátra rám a visszapillantóból Aaron vezetés közben. Halványan elmosolyodtam, de nem tartott sokáig az örömöm, mert megérkeztünk a temetőhöz, ahol éppen az egyik legrosszabb rémálmom készült valóra válni.
   A kocsiból kiszállva azonnal Aaron mellé rohantam, mert nem tudtam ezt végigcsinálni egyedül. A bejáratnál mindenki egy-egy szál fehér rózsát kapott, hogy a szertartás végén a sírra tehessék. Adam koporsója modern volt, fekete és letisztult, amilyen ő maga is volt egész életében. A sír maga is fekete márványból volt, a fejfán pedig a következő felirat állt:

Adam Noel Nelsson
élt 22 évet
Örökké a hősünk maradsz

   Ennyi elég volt ahhoz, hogy elkezdjek zokogni ismét. Aaron átölelt az egyik karjával. Csak néztem a könnyeimen át, hogy mennyi rokon, barát és ismerős jött el. Adamet rengetegen szerették, és most mindenki itt volt. A szertartás kezdete előtt találkoztunk a hacker szüleivel is, akik arra kértek miket, hogy velük egy helyen, a családdal együtt álljunk meg, hiszen a fiuk hozzánk állt a legközelebb.
  Bár a szertartást egy pap vezette, nem az a szokásos séma volt. Egyedi volt és gyönyörű, már ha lehet ilyet mondani egy temetésre. A csúcspont azonban Aaron gyászbeszéde volt, ami nem is foglalhatta volna össze jobban a történteket és Adam Nelssont. Ekkor már biztos voltam benne, hogy túl fogjuk ezt is élni, mert együtt bármire képesek vagyunk.
   - Tisztelt család, rokonok, barátok, egybegyűltek. Nagyon nehéz volt számomra megírni ezt a beszédet, hiszen hogyan is mondhatnék bármit a legjobb barátom temetésén. Aztán eszembe jutott egy mondat, amit akkor mondott nekem, mikor nem tudtam megbeszélni valakivel egy problémát és megkérdeztem, mégis hogyan kéne tennem. Adam azt mondta nekem, vegyek egy mély levegőt, nyissam ki a számat és képezzek hangokat. - Aaron mondatát halk nevetés követte. - Pontosan ezzel próbálkozom most is. Adam Nelsson más volt, mint egy normális ember. Sokkal okosabb volt, mint bárki gondolta volna róla, vagy, mint amit el akart hitetni velünk. Ő volt a világ legkeresettebb, legjobb hackere. Bármelyik tőzsdét bedönthette volna, bármelyik országot elpusztíthatta volna, de neki ilyesmi még csak eszébe sem jutott, mert ő nem ilyen volt. Adam a képességeit arra használta, hogy az én életemet mentse meg egy diplomáciai bonyodalom miatti harcban. Minden megmozdulása másokért történt, mindenkit maga elé helyezett, főleg a családját és a barátait. Az életét adta azért, hogy megmentse egy barátját. És vele együtt engem is. - A korábbi nevetést zokogás váltotta fel. Aaron retorikai képességei tényleg felülmúlhatatlanok voltak. Akárki is kérte fel, hogy elmondja a gyászbeszédet, jól döntött. - Tudom, hogy nem lesz könnyű nélküle az élet, de azt is tudom, hogy azt szeretné, ha boldogok lennénk mindannyian. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire fáj az elvesztése és mennyire fontos volt ő számomra, de azt megígérhetem, hogy sosem fogom elfelejteni, hogy mindig lesz hely az emlékének a szívemben. Mert Adam Nelsson egy hős volt. Egy hős, akinek az életemet köszönhetem. Nyugodj békében, tesó.

2 megjegyzés:

  1. Először is boldog szülinapot!
    Másodszor! Tudtam, hogy mit fogsz tenni és nagy sajnálatomra TE tényleg megtetted! Pont az egyik legcukibb szereplőt ölted meg! Miért?! Eddig is tudtam, hogy kegyetlen nőszemély vagy, de most! Szégyelld magad!!!!! (legszívesebben képzeletbeli füzeteimmel csapkodnálak)
    Na jó, ez a fejezet az egyik legdurvább volt mind közül. Nem vagyok síros, de esküszöm hogy ezt megkönnyeztem. Mindennek ellenére imádom. Pont otthagytad abba ahol kell, az olvasó teljesen átérzi a gyászt (legalábbis én így éreztem). Nagyon jó volt... na, de nem is vártam kevesebbet. Fogalmam sincs hogy mit mondjak... Sky kirohanásának jelenete ott van. És az érzéseit is tökéletesen felvezetted. Ennyi! Többet nem fényezlek.

    Maga a blog.
    Nekem az első jobban tetszett, de mivel már a season 2-nél tartunk, így tökéletes a változtatás. Egyszerű mégis jó és nem vonja el a figyelmet. Én azt mondom, hogy tökéletes.
    Nem olyan régen vagyok benne ebbe a blogolásba, de amennyi történetet olvastam már az a véleményem, hogy ne változtass. Persze vannak apró hibák (egyet sem tudok mondani), de én úgy gondolom hogy nem annyira lényegesek, hiszen tökéletesen élvezhető az írásod(ez a történeted az egyik kedvencem, de nem is csoda).
    Viszont én hiányoltam benne több sztorit Sky és Adam kapcsolatából, mert elvileg ők nagyon jó barátok voltak. Persze vannak apró sztorik a történet közben, de én azt keveslem(abból esetleg csinálhatnál egy külön kis fejezetet mint extra, hogy mi is mint gyászolók emlékezhessünk rá).
    Most már tényleg ennyi!
    Már alig várom a befejezést.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Wolf Angyal!
      Köszönöm szépen!
      Az a helyzet, hogy Adam nekem is a személyes kedvencem, szóval nekem se volt annyira jó érzés pont őt megölni. Az igazság az, hogy a történet végével kapcsolatban több változat is volt, amiket már elmondhatok, hiszen befejeződött a sztori. Az egyik a full happy end lett volna, de szerintem az nem illik az egésznek a hangulatához,stílusához. A többi variációban pedig ígyis-úgyis meghalt volna valaki. Az első ötlet alapján Sky, aztán rájöttem, hogy a főszereplőt azért nem ölöm meg. Így lett Aaron, aztán végül is Adam lett a "befutó".
      Örülök, hogy tetszett, hiszen ez egy nagyon fontos rész. Szerintem az élethűsége is pont annak köszönhető, hogy annyira fontos volt számomra, hogy minél jobbra szerettem volna megírni.
      Az első évadot bevallom őszintén, én is jobban szerettem, mert több történés volt benne.
      Örülök, hogy ezt mondod, nagyon jól esik! Az IBYL-nak is vannak hibái természetesen, nem is kevés, de remélem, a többi történetemet is olvasni fogod még, hátha azok még ennél is jobban megtetszenek.:)
      Igen, többek közt a háttér infókból is keveset sikerült beleírnom, de ettől függetlenül különkiadást én már nem tervezek. Az epilógus lesz az utolsó olyan bejegyzés, ami még a történethez kapcsolódik, a többi már nem ilyen jellegű lesz.
      A befejezést hamarosan hozom.;)
      Köszönöm, hogy írtál nekem!

      Ölel,
      Gabby

      Törlés